Karcag határában található a legendás Zádor-híd, aminek párja jóval ismertebb.
A hortobágyi Kilenclyukú hidat elég sokan ismerik, akár képekről, akár azért, mert arra járva megálltak legalább egy pár kép kedvéért. A régies hangulatú híd a puszta egyik ikonikus építménye, ám nem mindenki tudja, hogy a terv ötletét egy nem messze eső másik híd adta.
Karcagtól keletre a mocsárt a szeszélyes Zádor-ér táplálta, s a város elöljárói úgy döntöttek, hidat kell felette emelni. Az erre vezető sóút jelentősége indokolta azt, hogy megoldást találjanak az átkelésre a mocsaras vidéken. A Zádor-híd 1806 és 1809 között épült, és kilenclyukú volt. Akkortájt ez volt az ország leghosszabb kőhídja a maga 80 méterével. Mivel a hortobágyi híd építésekor hasonló terv készült, nem véletlen az egyezés.
Aki ma a Zádor-híd felé elvetődik, azt ezek fényében két tény lepheti meg. Egyrészt az, hogy a híd ma már csak ötlyukú. Másrészt az, hogy nincs alatta semmiféle folyó. Mind a kettőre van magyarázat. 1830-ban akkora árvíz pusztított, hogy elvitte a szélső pilléreket (igen, valamikor a folyószabályozás előtt ilyen is megesett!). És megszűntek azok az állandó vízfolyások is, amelyek miatt a hídra szükség volt. A hidet pár év múlva már jelenlegi formájában állították helyre.
A híd műemlék és a környező szikes puszta is védett. Aki hozzászokott a hegyi túrázáshoz, annak egészen más élmény ezen a táján barangolni és nézelődni. Errefelé magaslatok nem nagyon zavarják a kilátást...
Egy nyári délután egy kölcsön kempingbiciklivel tekerte ki a hídhoz, hogy megnézzem a naplementében. Különös látvány a pusztában emelkedő híd, ami alatt nem folyik semmi, s nem is vezet rá út. A biciklizést kihívássá tevő földút ugyanis mellette halad.
Viszont az út túlsó oldalán, a híddal párhuzamoan van egy csatorna. Így még meglepőbb a hangulata az egésznek. Ám a csatorna nem csak a hangulatról gondoskodott, hanem a bőséges szúnyog- és bogármennyiségről is. A rövid tekerés a várostól még a rossz úton sem volt óriási kihívás, de a küzdelem a rovarokkal meglehetősen kilátástalan volt.
Aki nem alföldi, az nyilván másként látja ezt a vidéket, mint én. Gyerekkorom jelentős részén volt mindennapos program a város szélén levő hasonló pusztán való csatangolás. Mondhatni, otthonos a látvány. Persze tudom, más ez, mint a hegyek világa, de néha jó itt is túrázni, biciklizni, hiszen másféle, szintén érdekes élményt nyújt. Megállni a naplementében, s nézni a messzire elnyúló tájat élmény, s legközelebb a szúnyogriasztót sem fogom otthon felejteni.
