Rövid túra Leányfaluból a Vöröskőre.
Bár voltak mostanában már hidegebb napok is, még október végén is ki lehet időnként fogni kellemes időjárást. Tegnap például kifejezetten jó, kiránduláshoz is ideális viszonyok voltak, így aztán a délelőtti órákban nekiindultam a környéknek.
Szerintem már említettem, hogy az Észak-Budán élők igazán szerencsések, mert sok, könnyen elérhető és kellemes túraútvonal van a környékünkön. Ha a legismertebb pontokat, a Dobogókőt, a Prédikálószéket, a Kevélyeket vagy a Pilis-tetőt már láttad, bátran lehet nézelődni a turista útvonaltervezőkben másfelé is, mert akadnak még jó helyek.
Ezúttal Leányfalu volt a kiindulópont, a vörös kereszttel jelzett útvonal faluvégi pontjához közel álltam meg. Az első néhány méteren kiderült, hogy az idő ugyan jó, de nem ártott rendes túracipőt felvenni, mert a föld rendesen felázott, itt-ott csúszós volt. Az első szakasz az őszi erdőben már sejttette, milyen jó hangulatú kis gyaloglás vár rám.
Nem a rövidebb utat választottam a csúcs felé, tettem egy kis kitérőt, hogy körtúra legyen a nagyjából kilenc kilométeres séta. Az erdő mélyén motorosfűrészek zúgtak és berregtek, perceken át csak közeledtem, aztán láttam is a favágókat. Aztán a felázott úton a teherautók nyomaiban megállt a sáros víz, pár percen át rendesen kellett caplatni.
Végül aztán egy rétre értem, és ahogy néztem, merre, melyik jelzésen kell továbbmennem, egy kedves túratárssal ismerkedtem meg, akivel egy rövid szakaszon együtt sétáltunk. Fura, hogy korosztálytól, élethelyzettől függetlenül össze tudja hozni az embereket a kirándulás. Aztán ő ment tovább, még egy szép nagy kitérőt iktatott be, én pedig elkanyarodtam a Vöröskő irányába.
Az őszi erdő igazán szép tud lenni, s nem csak a fák lombjainak változatos színe miatt. Most például több érdekes gombára figyeltem fel séta közben, ám mivel egyáltalán nem értek hozzájuk, inkább csak megnéztem, lefotóztam őket, és mentem tovább. Volt egy meredekebb ememkedő pár percen át, de azért túlzás lenne azt mondani, hogy nagy kihívás lett volna a mászás. Errefelé már az út sem volt különösebben csúszós.
A Vöröskő igazolta jó hírét, az emlékmű mellől igazán szép kilátás nyílik a Dunára, a környékbeli településekre. Egy picit párásnak tűnt a levegő, de így is jól körbe lehetett nézni. Elidőztem, megettem a szendvicsemet, üdvözöltem az időnként érkező, vagy távozó többi turistát, és élveztem az őszi napfényt. A Vöröskő 521 méterre magasodik, a Visegrádi-hegység része, több irányból is meg lehet közelíteni.
Lefelé már gyorsan lehetett haladni, az itt-ott kicsit csúszós részeken maximum óvatosabb tempóra váltottam. Útközben két alig csobogó forrás is útba esett, amik nem túl látványosak, de volt mellettük kialakítva kis pihenő, illetve voltak szemetesek is. Utóbbin elgondolkodtam, mert rendesen tele voltak: nem szerencsésebb a pillepalackokat meg hasonlókat összegyűrni, hazavinni? Aligha űrítik ezeket mindennap, így viszont az állatok széttúrhatják, vagy a szél fújhat ki belőlük. Én mindenesetre a nálam levő hulladékot inkább magammal vittem.
Vöröskő feltétlenül megér egy rövid kirándulást, és egyébként is jó egy kicsit túrázni a kellemesebb őszi napokon. Talán rövidebb utakat érdemes tervezni, és még akkor is jobb cipőt szerencsés választani, amikor épp nem esik, mert az erdőben tovább felázottak maradnak az utak. Ám a színes erdők látványáért feltétlenül megéri kiruccanni.
