A Budapest környéki túrák egyik legjobbika: Prédikálószék és a Vadálló-kövek.
Minden kis lehetőséget igyekszünk kihasználni a kirándulásra, ha egy picit is elfogadhatónak látszik az idő. Ezúttal a november közepéhez képest rendkívül, kellemes napra ébredtünk, így tudtuk, a természetben a helyünk.
Régi kedves barátunk érkezett vidékről, aki a képeinket látva már mondta egy ideje, hogy szívesen jönne velünk túrázni. Ha már ilyen szerencsénk volt az idővel, a legjobbat választottuk neki: Dömösről másztunk fel a Vadálló-kövek érintésével a Prédikálószékig.
Úgy tartják, a Vadálló-kövekig tartó szakasz a nehezebbek közé tartozik hazai viszonylatban, így nem is ajánlják mindenkinek. Nyár elején már jártam erre, és kétségtelen, voltak kicsit nehezebben meghódítható, meredek részek. Tartottam tőle, hogy esetleg most is gondot okoz pár szakasz, de erről nem volt szó.
A picit nedves talaj éppenséggel kevésbé volt csúszós, jobban meg tudtunk vetni a lábunk rajta, így kifejezetten jó tempóban haladva értünk egyre magasabbra. Persze, a szintemelkedés önmagában is lehet kihívás, de aki néha egyébként is sportol, mozog, annak azért nem olyan nagy feladat a mászás. Légy óvatos, inkább lassan haladj, legyen jó cipőd- a közhelyeket sorolhatom, de aki ezen az útvonalon indul el, az valószínűleg tisztában van ezzel.
A Vadálló-köveknél sokszor megálltunk fotózni. Itt már tényleg kiváló volt az idő, a szomszédos hegyvonulatokat is alig takarta pára. Felmásztunk azokra a biztonságosan megközelíthető sziklákra, ahonnan már a Duna is kiválóan látszott. Ez a rövid, de nagyon szép szakasz a gerincen önmagában is megérné a túrát. Távol a város zajától, rossz levegőjétől pihentünk meg pár percre, és néha még madarak csicsergését is hallottuk.
De hát még várt ránk a Prédikálószékról nyíló pazar kilátás. Szerencsénk volt, ezúttal kevés emberrel találkoztunk, nyugodtan csodálhattuk a Dunakanyart. A 639 méter magas Prédikálószék a Visegrádi-hegység harmadik legmagasabb csúcsa, neve pedig talán abból ered, hogy szószékre emlékeztet. A kilátóba feltétlenül érdemes felmenni, mert még szebb a panoráma.
Dömös irányába a piros kereszttel jelzett úton terveztünk visszatérni, de előtte még tettünk egy kis kitérőt, ugyanis útba ejthető a Hubertus-ház. A kis lak teraszáról szintén a Dunakanyarra lehet rálátni. Az út jelöletlen, így ha sokan lettek volna a kilátóban, ezen a helyen nyugodtabban tölthettünk volna pár percet.
A lefelé tartó út könnyen járható és széles, a napsütés átszűrődött a fák között, nagyon kellemes volt a séta. Pár helyen előbukkant a Duna is, és rá lehetett látni a szomszédos Visegrádra.
Az egész túra egyik legszebb pontját egy réten értük el, amelyet a közepén álló fa uralt. Attól vált különlegessé a látvány, hogy gyönyörű kék, felhőtlen előtt pompázott őszi színekben a lombkoronája, s a fa alatt is vörös mezőt alkottak a lehullott levelek.
Viszonylag gyorsan végig lehetett volna menni a nagyjából 10 kilométeres körön, de ebben a szép időben nem volt értelme sietni. Nagyszerű túra volt, és igazán szerencsések voltunk, amiért pont ide hozhattuk túrázni a vendégünket. Mit ne mondjak: máris készül a következő kirándulásra.
